Twilight-Saga

Minden amit a Twilight-saga könyvekről és filmekről tudni kell!!!!Képek,idézetek...stb.

2. Nyitott könyv
 
 
 
 
Hátradőltem a puha havon, és hagytam, hogy a száraz, puha por átalakuljon a súlyom alatt. A bőröm lehűlt, hogy passzoljon a levegőéhez és az apró jégdarabkák bársonyként érintették a bőröm.
Az égbolt felettem tisztán fénylett, a csillagok ragyogtak, néhol kéken, máshol sárgán izzottak. A csillagok méltóságteljes, kavargó alakokat alkottak a fekete univerzummal ellentétben - gyönyörű látnivaló. Tökéletesen gyönyörű. Illetve, tökéletesnek kellett volna lennie.
Semmi jobbulás. Hat nap telt el, hat nap mióta itt rejtőzök az üres Denali vadonban, és mégsem voltam közelebb a szabadsághoz, mint az előtt, mielőtt elcsíptem az illatát.
Mikor felfelé bámultam az ékesített égboltra, olyan volt, mintha valamilyen akadály lett volna a szemeim és a gyönyörűség között. Az akadály egy arc volt, csak egy jelentéktelen emberi arc, de elűzni mégsem tudtam az elmémből.
Hallottam a közeledő gondolatokat, mielőtt a lépéseket hallottam volna amikkel együtt jártak. A mozdulat hangja csak egy halvány suttogás volt a porban.
 Nem lepődtem meg, hogy Tanya idáig követett. Tudtam, hogy ezen a bekövetkező beszélgetésen rágódott az utóbbi napokban, és addig halasztotta, amíg teljesen biztos lett mondanivalójában.
Felbukkant 55 méterre tőlem, ráugrott egy kiálló fekete sziklára és azon egyensúlyozott mezítláb lábujjhegyen.
Tanya bőre ezüstös volt a csillagfényben, és hosszú szőke fürtjei halványan, majdnem rózsaszínen ragyogtak a narancssárgás eperszínű árnyalatuktól. Borostyánsárga szemei megvillantak, miközben engem vizsgáltak, ahogy félig eltemettem magam a hóban, és telt ajkai lassan mosolyra húzódtak.
Tökéletes. Ha képes lettem volna valóban őt látni. Sóhajtottam.
Lekuporodott a szikán, ujjaival megérintette a sziklát, teste meghajolt.
Ágyúgolyó, gondolta.
 
 
24.
Kilőtte magát a levegőbe; az alakja sötét forgó árnyékká változott, miközben kecsesen pörgött közöttem és a csillagok között. Golyóvá kuporodott pont amikor nekiütődött a mellettem felhalmozódott hónak.
Hóvihar repült felém. A csillagok elsötétültek és mélyen el lettem temetve a pelyhes jégkristályok között.
Megint sóhajtottam, de meg sem mozdultam, hogy esetleg kiássam magam. A hó alatti sötétség nem fájt de nem is javított a látképen. Mindig ugyanazt az arcot láttam.
"Edward?"
Aztán a hó megint repülni keztett, ahogy Tanya fürgén kiásott engem. Lesöpörte a port a mozdulatlan arcomról, közben nem teljesen nézett a szemembe.
"Bocsi," motyogta. "Csak viccnek szántam."
"Tudom. Vicces volt."
Szája lefelé görbült.
"Irina és Kate azt mondták, hogy békén kellene hagynom téged. Azt hiszik, hogy idegesítelek."
"Egyáltalán nem," biztosítottam őt. "Éppen ellenkezőleg, én vagyok a goromba - förtelmesen goromba. Nagyon sajnálom."
Hazamész, nem igaz? Gondolta.
"Még... nem egészen... döntöttem el."
            De nem maradsz itt. A gondolata sóvárgó volt, szomorú. 
            "Nem. Úgy látom, ez itt... nem segít."
            Grimaszt vágott. "Ez az én hibám, ugye?" 
            "Dehogyis," füllentettem.
            Ne légy úriember.
            Mosolyogtam.
            Kényelmetlenül érzed magad miattam, vádolt meg. 
            "Nem."
            Felemelte egyik szemöldökét, a hitetlenség annyira meglátszot arckifejezésén, hogy nevetnem kellett. A rövid nevetést, egy újabb sóhaj követte.
            "Rendben," beismertem. "Talán egy kicsit."
            Ő is sóhajtott, aztán állát kezeire helyezte. Gondolatban megsértődött.
25.
            "Tanya, ezerszer csinosabb vagy, mint a csillagok. Természetesen ennek te is tudatában vagy. Ne hagyd, hogy a makacsságom aláássa az önbizalmadat." Ennek a valószínűtlenségén kuncognom kellett.
            "Nem szoktam hozzá az elutasításhoz," morgott, alsó ajkát bájosan biggyesztette.
            "Elhiszem," értettem egyet, kevés sikerrel próbáltam kirekeszteni gondolatait, ahogyan kis ideig átfutotta emlékeit a több ezer sikeres hódításáról. Tanya többnyire halandó férfiakat részesítette előnyben - egyrészt sokkal népesebbek, ráadásul előnyükre van, hogy puhák és melegek. És minden bizonnyal mindig eléggé lelkesek.
            "Perverz," ugrattam, remélve hogy ez félbeszakítja majd a pislákoló képeket a fejében.
            Fogait megvillantva vigyorgott. "Csakis az eredeti."
            Carlise-val ellentétben, Tanya és testvérei csak lassan fedezték fel lelkiismeretüket. A halandó férfiak iránt érzett elfogultságuk volt az, ami a mészárláshoz vezette őket. Most a férfiak, akiket szerettek.... éltek.
            "Amikor itt megjelentél," Tanya lassan kezdett bele. "Azt hittem, hogy..."
            Tudtam, hogy mire gondolt. És kitalálhattam volna, hogy így fog érezni. Csakhogy amikor jöttem, nem voltam éppen elemző gondolkozásmódomban.
            "Azt hitted, hogy meggondoltam magam."
            "Igen." Tekintett rám haragosan.
            "Szörnyen érzem magam, hogy játszadoztam a reményeiddel, Tanya. Nem volt szándékomban - nem gondolkodtam. Csakhogy... olyan sietve jöttem el."
            "Nem feltételezem, hogy elmondod, miért...?"
            Felültem, lábszáramat átöleltem karjaimmal, védekezően összecsavarodtam. "Nem akarok erről beszélni."
            Tanya, Irina és Kate nagyon jók voltak az elkötelezett életstílusukban. Jobbak, néhány szempontból, mint Carlisle. Az őrülten szoros közelség ellenére, amit maguk és zsákmányuk (legalábbis akiknek a zsákmányuknak kellene lennie- és egyszer voltak is) között megengedtek, nem követtek el hibát. Túlságosan is szégyelltem bevallani Tanyának a gyenge pontomat.
            "Egy nő a gond?" találgatott, ignorálva az ellenállásomat.
 
 
 
26.
            Siváran nevettem egyet. "Nem úgy, ahogy te gondolod."
            Aztán csendben maradt. Hallgattam a gondolatait, ahogyan végigfutott különböző feltételezéseken, szavaim értelmét fejtegetve.
            "Nagyon messze jársz," mondtam neki. Puszit nyomtam az arcára, aztán fürgén elhúzódtam, mielőtt felém fordult száját csücsörítve. Bánatosan mosolygott a gyorsaságomon.
            "Köszi, Tanya. Ezt kellett hallanom."
            Megint megsértődött. "Szívesen, azt hiszem. Csak azt kívánom, bár lennél jobb belátással a dolgokról, Edward."
            "Ne haragudj, Tanya. Tudod, hogy túl jó vagy hozzám. Én csak... még nem találtam meg azt, amit keresek."
27.
"Hát, ha lelépnél mielőtt újra látlak... viszlát, Edward."
            "Viszlát, Tanya." Ahogy kiejtettem a szavakat, láttam. Láttam magam, ahogy elmegyek. Láttam, elég erős vagyok, hogy visszamenjek az egyetlen helyre, ahol lenni akarok. "Köszi, megint."
            Felállt egyetlen hajlékony mozdulatban, aztán elmosódva elfutott a havon keresztül olyan gyorsasággal, hogy a lábának nem volt ideje elsüppedni a hóban; egyetlen nyomot sem hagyott maga után. Nem nézett hátra. Az elutasításom jobban bosszantotta, mint amit bevallott magának, még gondolataiban is. Nem akart újra látni, mielőtt elmegyek.
            A kellemetlenségtől elfanyarodtam. Nem örültem, hogy Tanyát megbántottam, bár gondolatai nem voltak mélyek, alig hamistalanok, és mindenesetre, nem valami, amit viszonozni tudnék. Mégis kevésbé éreztem magam úriemberhez méltónak.
            Állam ráraktam a térdeimre, és felnéztem a csillagokra újra, habár hirtelen izgatottá váltam, hogy már úton legyek. Tudtam, Alice látni fogja a hazajövetelem, és megmondja a többieknek. Ez majd boldoggá teszi őket - Carlisle-t és Esmét főleg. Még egy kicsit bámultam a csillagokat, megpróbáltam keresztül nézni a fejemben lévő arcon. Közöttem és az égen lévő brilliáns fényecskék között egy összezavart csokibarna szempár bámult rám, mintha azt kérdezné, hogy ez a döntés számára mit jelent. Természetesen, nem lehettem biztos benne, hogy ez az az információ, amit a kíváncsi szemei kerestek. Nem hallottam a gondolatait, még képzeletemben sem. Bella Swan szemei továbbra is kérdően néztek rám, és a csillagokra való akadálytalan kilátás még mindig menekült előlem. Egy mély sóhajtással feladtam, és felugrottam. Ha futok, kevesebb, mint egy órán belül Carlisle kocsijához érhetek...
            Az igyekezetben, hogy minél hamarabb láthassam a családomat - és nagyon az az Edward akartam lenni, aki szembe tud nézni a dolgokkal - végigrohantam a csillagfényes hómezőn, egy nyomot sem hagyva magam után.
 
 
 
"Minden rendben lesz," suttogta Alice.Tekintete összpontosítatlan volt, és Jasper egyik kezével lágyan támogatta a könyöke alatt, közben vezette őt előre, amint besétáltunk a leszakadt ebédlőbe egy szoros csoportban. Rosalie és Emmett mentek előre, Emmett röhejesen nézett ki,
28.
mint egy testőr az ellenséges terület közepén. Rose is körültekintő volt, de fel volt bosszantva, nem védelemből tette.
            "Persze, hogy rendben lesz," morogtam. A viselkedésük nevetséges volt. Ha nem lettem volna biztos abban, hogy kezelni tudom a helyzetet, akkor otthon maradtam volna.
            A hirtelen váltás a normális, még játékos reggeltől - éjjel havazott, és Emmett meg Jasper nem vetették meg, hogy kihasználják a zaklatottságomat, és így megbombáztak latyakos hógolyókkal; aztán mikor megunták, hogy nem vágok vissza, egymás ellen fordultak - ebbe a túlzott éberségbe talán komikus is lett volna, ha nem lett volna ennyire idegesítő.
            "Még nincs itt, de ahonnan be fog jönni... nem lesz a levegőáramlás irányában, ha a megszokott helyünkön ülünk."
            "Még szép, hogy a megszokott helyünkön ülünk. Hagyd abba, Alice! Az idegeimre mész. Teljesen jól leszek."
            Pislantott egyet, amikor Jasper lesegítette a székre, és szemeit végre az arcomra öszpontosította.
            "Hmm," mondta, meglepődve hangzott. "Azt hiszem igazad van."
            "Természetesen," motyogtam.
            Utáltam az aggodalmuk központjában lenni. Hirtelenül elkapott az együttérzés Jasper iránt, emlékezve mindazokra az időkre, amikor védelmezően körülötte lézengtünk. Összenéztünk és elvigyorodott.
            Ugye milyen idegesítő?
            Grimaszt vágtam hozzá.
            A múlt héten volt, hogy ez a hosszú, piszkos terem halálosan tompítónak tűnt? Az, hogy úgy tűnt mint az alvás, mint a kóma, amikor itt kellett lennem?
            Ma az idegeim majdnem szétroppantak - mint egy megfeszített zongorahúr, ami megszólal a legkisebb nyomásnál. Az érzékeim hiperéberek voltak; átfutottam minden hangot, minden sóhajt, minden levegőmozdulatot ami a bőrömhöz ért, és minden gondolatot. A szaglást megemlítve, hát természetesen nem lélegeztem.
            Arra számítottam, hogy többet hallok a Cullenékről a gondolatokban, amiket átvizsgáltam. Egész nap vártam, kerestem bármilyen új Bella
 
 
29.
Swan bizalmába avatott személyt, megpróbáltam meglátni az új pletyka irányát. De nem volt semmi. Senki sem méltatta figyelemre az öt vámpírt az ebédlőben, éppen mint az új lány érkezése előtt. Néhány ember még mindig a lányra gondolt, még mindig ugyanazok a múlt heti gondolatok. Az helyett, hogy kimondatlanul unalmasnak találtam volna, most el voltam bűvölve.
            Nem mondott rólam senkinek semmit?
            Az lehetetlen, hogy nem vette észre a fekete, gyilkos tekintetem. Láttam, hogy reagált rá. Biztosan megijesztettem, én hülye. Meg voltam győződve arról, hogy valakinek megemlíti, talán el is túlozza egy kicsit, hogy jobb legyen a sztori, és hogy ad nekem egy-két fenyegető sort is.
            Meg aztán, azt is hallotta, ahogyan ki akartam bújni az egyetlen közös biológia óránk alól. Biztosan szerette volna tudni, látva az arckifejezésemet, hogy ő-e az oka. Egy normális lány biztosan körbekérdezgetett volna, összehasonlította volna az ő tapasztalatait a többiekével, kereste volna a közös alapot, ami megmagyarázta volna a viselkedésemet, hogy ne érezze magát kívülállónak. A halandók állandóan elszántak voltak, hogy normálisak legyenek, hogy beilleszkedjenek. El akartak vegyülni azok között, akik körülöttük voltak, mint egy jellegtelen birkanyáj. Ez a szükséglet kimondottan erős a bizonytalan kamaszkorban. Ez a lány nem lehet kivétel a szokás alól.
            Csakhogy egyáltalán senki sem vette figyelembe, hogy itt ülünk a szokásos asztalunknál. Bella rendkívül szégyenlős lehet, ha nem avatott be senkit. Talán az apjával beszélt, lehet hogy az a legerősebb kapcsolata... bár ez valószínűtlennek tűnt, figyelembe véve a tényt, hogy egész életében olyan kevés időt töltött vele. Közelebb állhat az anyjához. Még ígyis, el kell haladnom Swan rendőrfőnök mellett valamikor hamarosan, és meg kell hallgatnom, hogy mire gondol.
            "Valami új?" Jasper kérdezte.
            "Semmi... nem mondhatott semmit."
            Mindegyikük felvonta egyik szemöldökét az újság hallatán.
            "Lehet, hogy nem vagy olyan ijesztő, mint amilyennek gondolod magad," mondta Emmett kuncogva. "Fogadni merek, hogy jobban meg tudtam volna ijeszteni, mint te."
            Válaszként megforgattam a szemeimet.
            "Kíváncsi vagyok, miért...?" Megint a lány kivételes némaságát illetően tett felfedezésemen törte a fejét.
 
 
3O.
            "Ezen már túl vagyunk. Nem tudom."
            "Most jön be," motyogta Alice. Túl merev volt a testtartásom. "Próbálj meg embernek látszani."
            "Azt mondod, embernek?" Emmett kérdezte.
            Feltartotta jobb markát, kiforgatta ujjait, hogy feltárja a hógolyót, amit a tenyerében tartogatott. Természetesen nem olvadt el. Egy csomós jégtömbbé préselte össze. Szemeit Jasperen tartotta, de láttam a gondolatai irányát. Ahogyan Alice is, természetesen. Amikor váratlanul felé hajította a jégdarabot, Alice lezseren megpöccintette az ujjaival. A jég gellert kapott, és végigrepült az ebédlő hosszán, túl gyorsan, hogy emberi szem láthassa, és éles reccsenéssel összezúzódott a téglafalon. A tégla szintén megrepedt.
            Abban a sarokban ülő fejek mind oda fordultak, hogy megbámulják a halom törött jeget a padlón, aztán megfordultak, hogy megtalálják a bűnöst. Nem néztek pár asztalnál messzebbre. Senki sem nézett ránk.
            "Nagyon emberi, Emmett," mondta Rosalie csípősen. "Miért nem ütöd át a falat, amíg ilyen erőben van?"
            "Hatásosabb lenne, ha te tennéd, baby."
            Próbáltam rájuk figyelni, és az arcomon tartani a vigyort, mintha a kötekedésük része lennék. Nem engedtem meg magamnak, hogy a sor felé nézzek, ahol tudtam, hogy állt. De a sor volt minden, amit hallgattam.
            Hallottam Jessica türelmetlenségét az új lánnyal szemben, aki zavartnak tűnt, és mozdulatlanul állt a haladó sorban. Láttam, Jessica gondolataiban, Bella Swan arca újra pirossá színeződött a vértől.
            Lassú, felszínes levegőt vettem, készenlétben leállítani a légzést, ha bármilyen nyoma az illatának megérinti a levegőt körülöttem.
            Mike Newton a két lánnyal volt. Hallottam mindkét hangját, a belsőt és a kiejtettet, amikor megkérdezte Jessicától, hogy mi baja van a Swan lánynak. Nem tetszett, ahogyan a gondolatai beburkolták a lányt, fellobbantak a létrehozott fantáziái ami elhomályosította az elméjét, amíg őt nézte ahogyan elindul és felnéz az ábrándozásaiból, mintha a lány elfelejtette volna, hogy hol van.
 
 
 
 
 
31.
"Semmi," hallottam Bellát megszólalni csendes, tiszta hangjával. Csengőként csilingelt az étkezdei csacsogáson keresztül, de tudom, hogy ez csak azért tűnt így, mert olyan erősen hallgatóztam.
            "Ma csak egy üdítőt iszom," folytatta, miközben utolérte a sort. Nem tudtam megállni, hogy ne vessek egy pillantást abba az irányba. A padlót bámulta, a vér lassan elenyészett az arcán. Gyorsan Emmettre szegeztem pillantásom, aki kinevette a most már arcomra fagyott mosolyt.
            Betegesen nézel ki, tesó.
            Átrendeztem az arcvonásaimat, hogy a kifejezésem kényelmes és könnyed legyen.
            Jessica hangosan elmélkedett a lány étvágyhiányán. "Nem vagy éhes?"
            "Tulajdonképpen, kicsit rosszul érzem magam." A hangja halkabb volt, de még ígyis nagyon tiszta.
            Miért zavart engem a védelmező aggodalom, ami hirtelen Mike Newton gondolataiból áradt? Mit számított, hogy birtoklást véltem felfedezni bennük? Semmi közöm hozzá, hogy Mike Newton felesleges aggodalmat érzett iránta. Talán mindenki így reagált a lányra. Nem akartam még én is ösztönösen megvédeni őt? Mielőtt meg akartam őt ölni, azaz...
            De tényleg beteg?
            Nehéz volt megítélni - nagyon kényesnek tűnt azzal az átlászós bőrével... Ekkor jöttem rá, hogy én is ugyanúgy aggódtam, mint az az ostoba gyerek, és rákényszerítettem magam, hogy ne gondoljak már a lány egészségére.
            Mindenesetre, nem tetszett, hogy Mike gondolatain keresztül figyelem. Jessicáéra váltottam, gondosan figyelemmel kísérve, ahogyan hárman asztalt választanak, hogy leülhessenek. Szerencsére, Jessica szokásos barátaihoz ültek, az egyik elülső asztalhoz a teremben. Nem a levegőáramlás irányában, mint ahogy azt Alice ígérte.
            Alice megbökött a könyökével. Hamarosan ide fog nézni, cselekedj emberként.
            Összeszorítottam a fogaimat a vigyor mögött.
            "Lazíts, Edward," mondta Emmett. "Most őszintén, megölsz egy embert. Az még nem a világ vége."
            "Te már csak tudod," morogtam.
 
 
32.
            Emmett nevetett. "Meg kell tanulnod túltenni magad a dolgokon. Akárcsak én. Az örökkévalóság túl hosszú idő, hogy bűnben sínylődj."
            Pont akkor, Alice egy kisebb maroknyi jeget hajított a gyanútlan Emmett arcába, amit eddig rejtve tartott.
            Meglepetten pislogott, aztán előre elvigyorodott.
            "Magadra vess," mondta, miközben áthajolt az asztalon, és jéggel beborított haját Alice irányába rázta. A terem melegétől olvadozó hó sűrű záporban szökött a hajáról félig vizesen, félig jegesen.
            "Pfuj!" nyafogott Rosalie, miközben Alice-szel együtt meghátráltak az özönvíztől.
            Alice nevetett, és mindannyian csatlakoztunk. Láttam Alice fejében, hogy megtervezte ezt a tökéletes pillanatot, és tudtam, hogy a lány - abba kellene hagynom, hogy úgy gondoljak rá, mintha ő lenne az egyetlen lány a világon - szóval, hogy Bella figyelni fog minket, miközben nevetünk és játszunk, olyan boldognak és emberinek és megtévesztő eszményképnek tűnünk majd, mint egy Norman Rockwell festmény. (((Norman Rockwell (1894-1978) - amerikai grafikus, fényképszerű festményeiről is híres. (szerk.) )))
            Alice még mindig nevetett, tálcáját pajzsként maga elé tartotta. A lány - Bella még biztosan minket bámul.
            ...már megint a Cullenéket bámulja, gondolta valaki, s ez felkeltette a figyelmemet.
            Automatikusan a véletlenszerű szólítás felé néztem, és ahogy a szemeim megtalálták a célt, rájöttem, hogy felismerem a hangot - ma már elég sokat hallgattam.
            De a szemeim átsiklottak Jessicán, hogy a lány átható nézésére összpontosítsanak.
            Gyorsan lesütötte szemeit, megint elrejtőzött a sűrű haja mögött.
            Mire gondolt? A csalódottságom egyre erősebbé vált, nem tompult az idő múlásával. Próbáltam - bizonytalanul a dolgomban, mert eddig ilyet még sohasem próbáltam - kitapogatni elmémmel a csendet körülötte. A rendkívüli hallásom mindig magától jött, kérés nélkül; sohasem kellett dolgoznom érte. De most koncentráltam, próbáltam áttörni bármilyen védőburkot, ami körülveszi őt.
            Csenden kívül semmi.
            Mi olyan érdekes benne? gondolta Jessica, saját csalódottságomat visszhangozva.
            "Edward Cullen téged bámul," suttogta a Swan lány fülébe egy kuncogás kíséretében. A hangjában nem lehetett felfedezni az irigységből kifolyó bosszúságát. Úgy tűnt, Jessica nagyon gyakorlott a barátság színlelésében.
33.
Túl belemerülve hallgattam, mi lesz a lány válasza.
"De nem néz nagyon mérgesen, ugye?" suttogta vissza.
            Szóval észrevette a vad reakciómat a múlt héten. Hát perszehogy észrevette.
Weblap látogatottság számláló:

Mai: 20
Tegnapi: 4
Heti: 24
Havi: 82
Össz.: 36 370

Látogatottság növelés
Oldal: Midnight Sun 2.
Twilight-Saga - © 2008 - 2025 - twilight-sagabellaedward.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat