Twilight-Saga

Minden amit a Twilight-saga könyvekről és filmekről tudni kell!!!!Képek,idézetek...stb.

5. Meghívások
 
 
Középsuli. Nem purgatórium többé, már pokol a javából. Gyötrelem és tűz... igen, mind a kettő.
            Mostmár mindent kifogástalanul fogok csinálni. Minden "i"-re teszek pontot, és minden "t"-t keresztezek. Senki sem reklamálhat, hogy visszahúzódok a kötelességeimtől.
            Esme-nek örömet szerezve, és hogy a többieket védelmezzem, Forksban maradtam. A régi menetrendhez tértem vissza. Nem vadásztam többet, mint a többiek. Minden nap eljártam középsuliba és emberként szerepeltem. Minden nap körültekintően hallgattam bármi újat, ami a Cullenékkel lenne kapcsolatos - de soha nem volt semmi új. A lány nem ejtett ki egy szavat sem a gyanúi közül. Ugyanazt a történetet ismételgette újra és újra, - ott álltam vele, és elrántottam őt az útból - amíg a lelkes hallgatók megunták és nem keresgéltek több részletet. Nem volt itt semmi veszély. A meggondolatlan cselekedetem nem ártott senkinek.
            Senkinek rajtam kívül.
            Eltökélt voltam, hogy megváltoztatom a jövőt. Nem a legegyszerűbb vállalkozás, amit ki lehet tűzni, de nem volt más választás, amit elviseltem volna.
            Alice azt mondta, nem leszek elég erős, hogy távol maradjak a lánytól. Bebizonyítom az ellenkezőjét.
            Azt gondoltam, az első nap lesz a legnehezebb. A végére, már biztos voltam benne, hogy erről van szó. De tévedtem.
            Nyomta a szívemet a tudat, hogy megsértem a lányt. Megvigasztaltam magam azzal a ténnyel, hogy az ő fájdalma nem lenne több, mint egy tűszúrás - az elutasítás apró kis szúrása - összehasonlítva az enyémmel. Bella ember volt, és tudta, hogy valami más vagyok, valami rossz, valami félelmetes. Talán megkönnyebbülve fog érezni, nem megsértve, ha elfordítom tőle az arcom, és úgy teszek, mintha nem is létezne.
            "Szia, Edward," köszöntött engem, azon az első napon biológián. A hangja kellemes volt, barátságos, száznyolcvan fokos fordulatot vett az utolsó pillanattól, amikor beszéltem vele.
 
 
 
 
91.
            Miért? Mit jelentett a változás? Elfelejtette? Úgy döntött, hogy tényleg elképzelte az egész eseményt? Esetleg megbocsájthatott nekem, hogy nem tartottam be az ígéretem?
            A kérdések ugyanúgy égettek, mint a szomjúság, ami rám támadott minden egyes lélegzetvételnél.
            Csak egy pillanat, hogy a szemébe nézzek. Csak megnézem, hogy elolvashatom-e bennük a válaszokat... Elkerülni őt nem volt messze a határtól, amit még el voltam képes viselni. Tudtam azt színlelni, hogy nem veszek róla tudomást, és soha nem nézek felé. Tudtam azt színlelni, hogy egyáltalán nem érdekelt. De ez volt a legtöbb... csak látszat volt és nem a valóság.
            Még mindig ragaszkodtam minden levegővételéhez, minden szóhoz, amit kiejtett.
            Négy kategóriába soroltam a kínlódásaimat.
92.
            Az első kettő ismerős volt. Az illata és a némasága. Vagy inkább - hogy a felelősséget magamra vállaljam, ahova tartozik - a szomjúságom és a kíváncsiságom.
            A harmadik volt a legfőbb a gyötrelmeim közül. A szokásommá vált, hogy egyáltalán nem vettem levegőt Biológián. Természetesen, voltak azért kivételek - amikor meg kellett válaszolnom egy kérdést, vagy valami hasonlót, és szükséges volt a levegő, hogy beszélhessek. Minden alkalommal, amikor megízleltem a lány körüli levegőt, ugyanolyan volt, mint az első nap - tűz, szükséglet és durva erőszak kétségbeesése, hogy kiszabaduljon. Azokban a pillanatokban nehéz volt megkapaszkodni a legapróbb értelemben vagy önuralomban. És éppen mint az első nap, a bennem lévő szörny üvöltött, nagyon közel a felszínhez...
            A kíváncsiság volt az állandó a kínlódásaim között. A kérdés soha nem ment ki a fejemből: Most mire gondol? Amikor halkan sóhajtani hallottam. Amikor szórakozottan megcsavarta egy hajtincsét az ujjai körül. Amikor a szokásosnál nagyobb energiával vágta le a könyveit. Amikor késve rohant be az osztályba. Amikor türelmetlenül lábfejével kopogtatta a padlót. Minden mozdulata, amit elkaptam a térlátásommal, egy őrjítő rejtély volt. Amikor embertársaival beszélgetett, elemeztem minden szavát és hanglejtését. A gondolatait ejtette ki, vagy azt, amit gondolt, hogy kellett volna? Nekem gyakran úgy tűnt, hogy azt próbálta mondani, amire a közönsége számított, és ez a családomra emlékeztetett és a mindennapos illuzió életünkre - mi jobbak voltunk ebben, mint ő. Kivéve, ha tévedek, és képzelődök. Miért kellene neki szerepet játszania? Ő egy volt közülük - egy emberi tinédzser.
            Mike Newton volt a legmeglepőbb a kínlódásaim közül. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen általános, unalmas halandó ennyire bosszantó lehet? Az igazat megvallva, hálás lehettem volna ennek az idegesítő srácnak; jobban, mint a többieknek, mert megbeszéltette a lányt. Sokmindent megtudtam róla ezekből a beszélgetésekből, - még mindig csak szerkesztettem a listámat - de ezzel szemben, Mike segítsége ebben a projektben csak idegesített. Én saját magam akartam ezt csinálni.
            Az segített, hogy soha nem vette észre a kis kijelentéseit, az apró hibáit. Semmit sem tudott a lányról. Egy olyan Bellát alkotott a fejében, aki nem is létezett - egy teljesen általánosat, mint amilyen ő volt. Nem észlelte az önzetlenségét és a bátorságát, ami megkülönböztette őt a többi embertől, és nem hallotta a kiejtett gondolatai szokatlan érettségét. Nem érzékelte, hogy amikor az anyjáról beszélt, úgy hangzott, mint egy szülő beszélne
93.
a gyerekéről, és nem fordítva - szerető, elnéző, kissé derült és vadul védelmező. Nem hallotta a türelmet a hangjában, amikor azt színlelte, hogy érdekli őt a csavargásairól szóló története, és nem sejtette a türelmesség mögött rejlő jóságot.
            A Mike-kal való beszélgetéseiből, képes voltam hozzáadni a listámhoz a legfontosabb tulajdonságát, a legjellemzőbbet közülük, ami olyan egyszerű volt, mint amilyen ritka. Bella kedves volt. Az összes többi dolog ebből adódott, - rendes és visszahúzódó és önzetlen és szerető és bátor - hogy kedves volt keresztül-kasul.
            De ezek a hasznos felfedezések nem segítettek, hogy jóindulatot érezzek a srác iránt. A birtokos mód, ahogyan Bellát nézegette - mintha egy szerzemény lenne, akit meg lehet kapni - majdnem annyira provokált, mint a goromba fantáziái. Egyre magabiztosabbá vált, ahogyan az idő telt, mert úgy tűnt, őt előnyben részesíti a többiekkel szemben, akiket ő a vetélytársainak tartott - Tyler Crowley, Eric Yorkie, és még elszórtan én magam is. Mike rutinosan az asztalunkon szokott ülni mielőtt az óra elkezdődött, fecsegett neki, mert felbátorította a mosolyával. Csak udvarias mosolyok, mondogattam magamnak. Ennek ellenére, gyakran szórakoztattam magam azzal az elképzeléssel, hogy a srácot egy tenyérrel elküldöm a termen keresztül a túlsó falba... Ez talán halálosan megsebesítené...
Mike nem sűrűn gondolt rám, mint versenytársára. A baleset után aggódott, hogy Bella és én összemelegednénk a megosztott élménytől, de szemlátomást az ellenkezője következett be. Akkoriban terhére volt, hogy kiszemeltem Bellát és a figyelmét. De most teljesen semmibe vettem, mint a többieket, és Mike önelégültté vált.
Mire gondolt most? Szívesen fogadta a srác figyelmét?
És végül, az utolsó gyötrelmem, és a legfájdalmasabb: Bella közömbössége. Ahogyan én semmibe vettem, úgy ő sem vett rólam tudomást. Nem próbált többet beszélni hozzám. Már amennyire tudtam, egyáltalán nem gondolt rám.
Ez talán az őrültségbe kergethetett volna, - vagy megszegtem volna az ígéretemet, hogy megváltoztatom a jövőt - csakhogy néha még mindig úgy bámult rám, mint azelőtt. Ezt magamtól nem láttam, mert nem engedhettem meg, hogy ránézzek, de Alice mindig figyelmeztetett, ha ide akart nézni; a többiek még mindig nem bíztak a lány problematikus ismereteiben.
Ez csillapította a fájdalom egy részét, ha időnként rám bámult a távolból. Természetesen, lehet, hogy csak azon tűnődött, milyen dilis vagyok.
94.
            "Bella Edwardra fog bámulni egy percen belül. Tűnjetek normálisnak," mondta Alice egyik márciusi kedden, és a többiek óvatosan babráltak és mocorogtak, mint az emberek; a teljes mozdulatlanság volt az egyik jele a fajtánknak.
            Ügyeltem arra, hogy milyen gyakran nézett felém. Ez örömet okozott nekem, - bár nem szabadott volna - hogy a gyakoriság nem csökkent az idővel. Nem tudtam, mit jelent, de jobban éreztem magam tőle.
            Alice sóhajtott. Bárcsak...
            "Maradj ki ebből, Alice," mondtam suttogva. "Ez nem fog megtörténni."
            Duzzogott. Alice izgatott volt, hogy megalakítsa a víziójában látott barátságát Bellával. Furcsa módon, hiányzott neki a lány, akit nem is ismert.
            Bevallom, jobb vagy, mint gondoltam. Összekuszáltad a jövőt, és most megint értelmetlen. Remélem boldog vagy.
            "Ez nekem teljesen érthető."
            Nőiesen prüszkölt egyet.
            Megpróbáltam kicsukni őt, türelmetlen voltam most egy beszélgetéshez. Nem volt jó kedvem - feszültebb voltam, mint amit láthattak. Csak Jasper volt tudatában, mennyire fel voltam húzva, érezte a belőlem sugárzó stresszt az egyedülálló képességével, amivel érzékelni és befolyásolni is tudta a többiek hangulatát. Nem értette a hangulat mögötti okokat, és - mivel mostanában állandóan ocsmányul éreztem magam - figyelmen kívül hagyta.
            A mai nap nehéz lesz. Nehezebb, mint a tegnapi, a sablon szerint.
            Mike Newton, az utálatos srác, akivel nem engedhettem meg magamnak, hogy versengjek, el fogja hívni Bellát randira.
            A bál, ahol a lányok hívják a fiúkat már a látóhatáron volt, és nagyon remélte, hogy Bella őt fogja elhívni. Mivel ezt eddig nem tette meg, az önbizalma megingott. Most egy kényelmetlen kötelékben volt, - és én jobban élveztem a kellemetlenségét, mint szabadott volna - mert Jessica Stanley most hívta el őt a bálba. Nem akart igennel válaszolni, még mindig reménykedve, hogy Bella őt választja (és győztessé igazolná a többi versenytársa fölött), de nem akart nemet sem mondani, nehogy a végén lemaradjon a bálról. Jessica megsértődött a tétovázásán, és kitalálta a mögötte rejlő okot, úgyhogy most Bellát gondolatban tőrökkel dobálta. Megint, elkapott az ösztön, hogy Jessica mérges gondolatai és Bella közé helyezzem magam. Már jobban értettem ezt az ösztönt, de még idegesebbé tett, mivel nem tehettem ezt meg.
95.
            Ki gondolta volna, hogy itt kötök majd ki?! Egészen ráhangolódtam a jelentéktelen középsulis drámára, amit régen megvetettem.
            Mike építette a bátorságát, ahogyan bekísérte Bellát biológiára. Hallgattam az erőlködését, miközben vártam, hogy megérkezzenek. A srác gyenge volt. Készakarva erre a bálra várt, nem akarta kimutatni vonzódását, amíg a lány nem mutatott észrevehető érdeklődést iránta. Nem akarta, hogy gyengének tűnjön, pedig félt a visszautasítástól, és arra várt, Bella majd megteszi az első lépést.
            Gyáva.
            Leült az asztalunkra megint, kényelmesen, hisz már jártas volt ebben, és elképzeltem, milyen hangot adna ki, ha a teste nekiütődne a szembeni falnak olyan erősséggel, hogy eltörjön a csontjai többsége.
            "Szóval," mondta a lánynak, de szemeit a padlón tartotta. "Jessica meghívott a tavaszi bálba."
            "Ez nagyszerű," válaszolt Bella rögtön és lelkesedve. Nehezemre esett nem mosolyogni, miközben a hangsúlya Mike tudatába süllyedt. Ő a csüggedésben reménykedett. "Biztosan nagyon jól fogod magad érezni Jessicával."
            Harcolt a megfelelő válaszért. "Hát..." tétovázott, és majdnem inába szállt a bátorsága. Aztán magához tért. "Azt mondtam neki, hogy ezen még gondolkodnom kell."
            "Hogy jutott eszedbe ilyesmi?" követelte. Hangjában ellenzés volt, de megkönnyebbülés egy gyenge nyomát is felfedeztem.
            Ez mit jelentett? Váratlan, heves dühtől ökölbe szorítottam a kezem.
            Mike nem hallotta a megkönnyebbülést. Arca piros volt a vértől - amilyen vadul éreztem, ez mintha meghívásnak tűnt volna - aztán megint a padlót nézte beszéd közben.
            "Arra gondoltam, hogy talán... szóval, hogy hátha neked is kedved támad meghívni engem."
            Bella habozott.
            Abban a pillanatban, amíg ő habozott, tisztábban láttam a jövőt, mint Alice bármikor ezelőtt.
            A lány talán most igent mond Mike kiejtetlen kérdésére, és talán nem, de mindkét esetben, egy nap, valamikor hamarosan valakinek majd fog. Csinos volt és érdekes, és a férfiak nem feledkeztek meg erről a tényről. Akár letelepszik valakivel
96.
ebből a tompa tömegből, akár vár, amíg szabad lesz Forkstól, eljön majd az a nap, amikor igent fog mondani.
            Láttam az életét, ahogyan már ezelőtt is - főiskola, karrier... szerelem, házasság. Megint láttam karjával az apjáéban, áttetsző fehérbe öltözve, az arca boldogságtól pirult, ahogy Wagner indulójára sétált.
            A fájdalom erősebb volt, mint akármi, amit eddig éreztem. Egy halandó már a halálán lenne, ha ezt a fájdalmat érezné - egy halandó nem élné túl.
            És nemcsak fájdalom, hanem őszinte őrjöngés.
            A düh egy fizikai levezetésre vágyakozott. Bár lehet, ez a lényegtelen, méltatlan fiú nem lesz az, akinek Bella igent mond, mégis azért sóvárogtam, hogy összemorzsoljam koponyáját a kezemmel, hogy képviselje azt, akinek majd igennel válaszol.
            Nem értettem ezt az érzést - fájdalom, düh, vágy és kétségbeesés kuszasága volt. Még soha nem éreztem ilyet ezelőtt; nem tudtam megnevezni.
            "Mike, azt hiszem igent kellene mondanod Jessicának," mondta Bella szelíden.
            Mike reményei elszálltak. Ezt élveztem volna, más körülmények között, de elvesztem a fájdalom utórezgésében - és a bűntudatban, hogy mit tett velem a fájdalom és a düh.
            Alice-nek igaza volt. Nem voltam elég erős.
            Éppen most, Alice nézheti a jövőt, hogyan forog és csavarodik, és megint ronccsá válik. Örömet okoz majd ez neki?
            "Már meghívtál valakit?" kérdezte Mike komoran. Gyanakodva felém pillantott, az utóbbi hetekben először. Észre vettem, hogy elárultam az érdeklődésemet; a fejem Bella irányába hajolt.
            A vad irigység a gondolataiban - irigység bárki iránt, akit a lány előnyben részesített vele szemben - hirtelenül nevet adott az én névtelen érzésemnek.
            Féltékeny voltam.
            "Nem," mondta a lány egy kis humorral a hangjában. "Én egyáltalán nem megyek el a bálra."
            A bűntudat és düh ellenére, megkönnyebbültem a szavaitól. Egyszer csak, én vettem fontolóra az én versenytársaimat.
 
 
97.
            "Miért nem?" kérdezte Mike majdnem gorombán. Engem sértett meg azzal, hogy ilyen hangnemet használt vele. Visszafojtottam egy morgást.
            "Azon a szombaton Seattle-be megyek," válaszolta.
            A kíváncsiság nem volt annyira rossz, mint ezelőtt szokott lenni - most, hogy úgyis teljesen rászántam magam, hogy utána járok a dolgoknak. Nemsokára megtudom a hol és miértjeit ennek az új kijelentésnek.
            Mike hangja kellemetlen hízelgősre váltott. "Nem mehetnél valamelyik másik hétvégén?"
            "Sajnálom, de nem." Bella mostmár nyers volt. "Szóval ne várakoztasd tovább Jess-t - udvariatlanság lenne."
            Az aggodalma Jessica érzései iránt felkorbácsolta a féltékenységem lángjait. Ez a seattle-i kirándulás egyértelműen egy kifogás volt, hogy nemet mondhasson - csak a barátnője iránti hűségéből utasította vissza? Eléggé önzetlen volt, hogy ezt megtegye. Valójában azt kívánta, hogy igent mondhasson? Vagy mindkét tippem helytelen? Valaki más iránt érdeklődött?
            "Aha, igazad van," motyogta Mike, annyira leverve, hogy már majdnem megsajnáltam. Majdnem.
            Lesütötte a szemeit a lányról, így a lányra lévő kilátásomat a gondolataiból elvágta.
            Ezt nem fogom ennyiben hagyni.
            Megfordultam, hogy magam olvassam le az arcát, több, mint egy hónapja először. Hirtelen megkönnyebbülés volt, hogy megengettem ezt, mint a levegő áramlása egy sokáig elmerült emberi tüdőbe.
            Szemei csukva voltak, kezeit az arca oldalához nyomta. Vállai védekezően befelé hajoltak. Nagyon kicsit megrázta a fejét, mintha el akarna hajtani valamilyen gondolatot az elméjéből.
            Nyugtalanító. Elbűvölő.
            Mr. Banner hangja kirántotta őt az ábrándozásból, és szemeit lassan kinyitotta. Azonnal rám nézett, talán érezte, hogy őt néztem. Belenézett a szemembe ugyanazokkal a zavarodott szemekkel, amik olyan régóta kísértettek.
            Nem éreztem lelkifurdalást, vagy bűntudatot, vagy dühöt abban a másodpercben. Tudtam, hogy majd jönni fognak, hamarosan, de ebben a pillanatban furcsa, izgalom töltött el. Mintha győztem volna, és nem vesztettem.
98.
            Nem nézett el, bár alkalmatlan intenzitással bámultam, hiábavalóan próbáltam olvasni a gondolatait a tiszta barna szemein keresztül. Inkább kérdésekkel voltak teli, mint válaszokkal.
            Láttam az én szemeim visszatükroződését, és láttam, hogy feketék voltak a szomjúságtól. Már majdnem két héttel elezőtt voltam utoljára vadászni; nem ez volt a legbiztonságosabb nap arra, hogy az akaratom szétmorzsolódjon. De a feketeség nem ijesztette őt el. Még mindig nem nézett el, és enyhe, pusztító rózsaszín kezdte befesteni a bőrét.
            Mire gondol most?
            Majdnem megkérdeztem hangosan, de éppen akkor Mr. Banner felhívott. Kivettem a helyes választ a fejéből, amíg röviden felé pillantottam.
            Egy gyors lélegzetet szívtam magamba. "A Krebs-ciklus."
            A szomjúság perzselte a torkomat - megfeszítette izmaimat, és méreg ömlött a számba - becsuktam a szemeimet, megpróbáltam nem összpontosítani a vére iránti vágyra, ami bennem tombolt.
            A szörny erősebb volt, mint ezelőtt. A szörny örvendezett. Megragadta azt a kettős jövőt, ami 50-50 százalékos esélyt adott neki arra, amiért bűnösen sóvárgott. A harmadik, ingatag jövő, amit megpróbáltam felépíteni a puszta akaraterőmmel, már elporladt, - elpusztította mindenekelőtt a közönséges féltékenység - és a szörny annyival közelebb volt a céljához.
            A lelkifurdalás és bűntudat már együtt égett a szomjúsággal, és ha képes lettem volna könnyek gyártására, akkor már biztosan elöntötték volna a szemeimet.
            Mit tettem?
            A tudat, hogy a csata már majdnem elveszett, nem találtam okot arra, hogy elutasítsam, amit akartam; megfordultam, hogy a lányra nézzek.
            Elrejtőzött a haja mögött, de a fürtjei között átláttam, és láttam, hogy az arca már karmazsinvörös volt.
            A szörnynek ez tetszett.
            Nem találkozott a pillantásunk, de ujjaival csavargatta a sötét haja egy tincsét. A gyenge ujjai, a lágy csuklója - annyira törékenyek voltak, mintha a leheletem elég lenne, hogy elkapjam.
            Nem, nem és nem. Nem tehetem meg. Túl törékeny, túl jó, túl értékes, hogy ilyen végzetet érdemeljen. Nem engedhetem meg, hogy az életem beleütközzön az övébe, és hogy tönkre tegyem.
 
99.
            De nem tudtam távol tartani magam tőle. Alice-nek ebben igaza volt.
            A bennem rejlő szörny sziszegett a csalódottságtól, amíg én ingadoztam, először az egyik, aztán a másik jövő felé.
            A lánnyal töltött rövidke órám túl gyorsan eltelt, miközben a két kényszer között tétováztam. Megszólalt a csengő, és kezdte összeszedni a cuccait, egy pillantást sem vetve rám. Ez csalódást okozott, de nem várhattam mást. Ahogyan a baleset óta bántam vele, megbocsáthatatlan volt.
            "Bella?" szóltam hozzá, nem voltam képes megállítani magam. Az akaraterőm már ígyis foszlányokban hevert.
            Habozott, mielőtt rám nézett; amikor megfordult, az arckifejezése tartózkodó és bizalmatlan volt.
            Emlékeztettem magam, hogy minden joga megvolt arra, hogy ne bízzon bennem. És hogy ezt ne is tegye.
            Várt, hogy folytassam, de csak bámultam rá az arcát olvasva. Felszínes levegővételeket szívtam be állandó időközökben, közben a szomjúságommal hadakoztam.
            "Mi van?" mondta végül. "Már megint szóba állsz velem?" A neheztelés a hangjában olyan volt, mint a haragja... gyengéd. Mosolyogni akartam volna ezen.
            Nem voltam benne biztos, hogyan válaszoljam meg a kérdését. Már megint szóba állok vele, úgy, ahogy ő azt gondolja?
            Nem. Ha tehetek róla, akkor nem. Megpróbálok tenni róla.
            "Nem, nem igazán," mondtam neki.
            Becsukta a szemeit, ami idegesített engem. Elzárta a legjobb bemeneti utat az érzéseihez. Csukott szemmel hosszú, lassú levegőt vett. Az állát összeszorította.
            Még mindig csukott szemmel szólt hozzám. Na ez biztosan nem egy normális emberi módja a beszélgetésnek. Miért csinálta?
            "Akkor mit akarsz, Edward?"
            A nevem hangzása az ő szájából furcsa dolgokat tett a testemmel. Ha lett volna szívverésem, akkor felgyorsult volna.
            De mit válaszoljak neki?
       Az igazat, döntöttem el. Mostantól annyira őszinte leszek vele, amennyire csak lehetek. Nem akartam megérdemelni a bizalmatlanságát, még ha megszerezni a bizalmát lehetetlen is lesz.
100.
            "Sajnálom," mondtam neki. Ez feltétlenül igaz, még ha ő nem is így gondolja. Sajnos, csak így tudtam biztonságosan tőle bocsánatot kérni. "Tudom, hogy nagyon elviselhetetlen vagyok. De jobb így, hidd el!"
            Jobb lenne számára, ha ezt folytatnám, ha továbbra is elviselhetetlen lennék. De képes lennék erre?
            Kinyitotta a szemeit, arckifejezése még mindig körültekintő.
            "Nem értem, miről beszélsz."
            Megpróbáltam a lehető legtöbb figyelmeztetéssel ellátni, annyival, amennyi a megengedett. "Jobb, ha mi ketten nem barátkozunk." Ezt bizonyára már ő is észrevehette. "Bízz bennem!"
            Szemei összeszűkültek, és eszembe jutott, hogy ezeket a szavakat már egyszer mondtam neki - éppen egy ígéret megszegése előtt. Megrezzentem, amikor összeszorította a fogait - egyértelműen, erre ő is emlékezett.
            "Kár, hogy ez nem jutott eszedbe hamarabb," mondta mérgesen. "Akkor most nem lenne mit megbánnod."
            Sokkoltan bámultam rá. Mit tudott az én megbánásaimról?
            "Megbánnom? Mit kéne megbánnom?" követeltem.
Weblap látogatottság számláló:

Mai: 19
Tegnapi: 4
Heti: 23
Havi: 81
Össz.: 36 369

Látogatottság növelés
Oldal: Midnight Sun 5.
Twilight-Saga - © 2008 - 2025 - twilight-sagabellaedward.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat