Twilight-Saga

Minden amit a Twilight-saga könyvekről és filmekről tudni kell!!!!Képek,idézetek...stb.

4. Látomások
 
 
 
Visszamentem az iskolába. Ez volt a legmegfelelőbb dolog, a legkevésbbé feltűnést keltő viselkedés.
            A nap végére már majdnem az összes diák visszatért az osztályokba. Csak Tyler és Bella meg még egypáran - akik valószínűleg kihasználták a balesetet, mint egy kedvező alkalmat a lógásra - hiányoztak.
            Nem kellene ilyen nehéznek lennie a helyes eljárásnak. De egész délután fogaimat csikorgattam a kényszer miatt, hogy én is lógnhassak- azzal a céllal, hogy megint megtaláljam a lányt.
            Mint egy üldöző. Egy megszállott üldöző. Egy megszállott, vámpír üldöző.
            Az iskola ma - valahogyan, lehetetlenül - még unalmasabb volt, mint amilyennek a múlt héten tűnt. Kóma-szerű. Mintha a szín kiürült volna a téglákból, a fákból, az égből, és az arcokból körülöttem... A fal repedéseit bámultam.
            Volt még egy helyes dolog, amit tennem kellett volna... de nem tettem. Természetesen, ez egy rossz dolog is volt egyben. Attól függött, milyen szemszögből nézted.
            Egy Cullen szemszögéből - nem csak egy vámpír, hanem Cullen; valaki, aki a családhoz tartozott, ami egy ritka helyzet a vámpírok világában - a helyes dolog a következőképpen zajlott volna le:
            "Meglep, hogy órán látlak, Edward. Hallottam, hogy részese voltál annak a borzasztó balesetnek ma reggel."
            "Igen, Mr. Banner, de én szerencsés voltam." Egy barátságos mosoly. "Egyáltalán nem sebesültem meg... bárcsak ugyanezt mondhatnám el Tylerről és Belláról."
            "Hogy vannak?"
            "Azt hiszem Tyler jól van... csak egypár felszínes karcolás érte a szélvédő üvegjétől. Viszont Bellával kapcsolatban nem vagyok biztos." Egy aggodó sóhaj. "Agyrázkódást is kaphatott. Hallottam, hogy egy jó ideig összefüggéstelenül beszélt - még képzelődött is. Az orvosok nagyon aggódtak miatta..."
            Így kellett volna lezajlania a társalgásnak. Ennyivel tartoztam a családomnak.
76.
            "Meglep, hogy órán látlak, Edward. Hallottam, hogy részese voltál annak a borzasztó balesetnek ma reggel."
            "Nem sérültem meg." Semmi mosoly.
            Mr. Banner kényelmetlenül átvitte a súlyát a másik lábára.
            "Tudsz valamit Tyler Crowley és Bella Swan állapotáról? Hallottam, hogy voltak sérülések..."
            Vállat vontam. "Honnan tudnám?"
            Mr. Banner megköszörülte a torkát. "Khm, igaz..." mondta, a hűvös tekintetem a hangját kicsit feszültté változtatta.
            Gyorsan az osztályterem elejébe sétált, és megkezdte az előadását.
            Ez a helytelen eljárás volt. Hacsak nem egy ismeretlen szemszögéből nézted.
            Annyira... udvariatlannak tűnt a lány háta mögött való rágalmazása, főleg hogy megbízhatóbbnak bizonyult, mint képzeltem. Nem mondott semmit, nem árult el engem, pedig lett volna oka rá. Még én fogom elárulni őt, amikor semmit sem csinált a titkom megőrzésén kívül?
            Egy majdnem azonos beszélgetésem volt Mrs. Goff-fal, - csak spanyolul, nem angolul - és Emmett egy sokat sejtető pillantást vetett rám.
            Remélem jó magyarázatod van arra, hogy mi történt ma. Rose nagyon harcias kedvében van.
            Megforgattam a szemeimet anélkül, hogy ránéztem volna.
            Tulajdonképpen, előhozakodtam egy kifogástalan, helytálló magyarázattal. Tételezzük fel, mi lett volna, ha nem tettem volna semmit a furgon megállítása érdekében, és összezúzta volna a lányt... elborzadtam a gondolattól. Ha a lányt elüti, szétszakítja, a piros folyadék kiömlik és elveszik az aszfalton, aztán a friss vér illata lüktetett volna a levegőben...
            Beleborzongtam, és nem csak rémülettől. Egyik részem a vágyba borzongott bele. Nem, egyáltalán nem lettem volna képes végignézni, ahogyan vérzik anélkül, hogy lelepleztem volna magunkat botrányos és sokkoló módon.
            Ez egy kifogástalan, helytálló mentség volt... de nem fogom felhasználni. Túl szégyenteljes.
            És addig nem is gondoltam rá, csak sokkal a tények után.
 
77.
            Óvakodj Jaspertől, folytatta Emmett, észre se véve az ábrándozásomat. Nem olyan mérges... de sokkal határozottabb.
            Láttam, mire értette, és egy pillanatra a terem körülöttem úszott. A dühöm annyira pusztító volt, hogy piros köd homályosította el a látásomat. Azt hittem, hogy belefuladok.
            JESSZUS, EDWARD! FÉKEZD MAGAD!  Emmett ordított rám gondolatban. Kezét vállamra tette, és a helyemen tartott, mielőtt felugorhattam volna. Ritkán használta teljes erejét, - ritkán volt rá szükség, hiszen sokkal erősebb, mint bármelyik vámpír, akivel eddig szembe kerültünk - de most kihasználta mindet. Inkább csak megmarkolta a karomat, nem nyomott lefelé. Ha lefelé nyomott volna, az alattam lévő szék összeomlik.
            NYUGI!  Parancsolta.
            Megpróbáltam lecsillapítani magam, de nagyon nehéz volt. A düh a fejemben égett.
            Jasper nem fog semmit sem tenni, amíg nem beszélünk közösen. Csak gondoltam jobb, ha tudod, hogy milyen irányba halad.
            Koncentráltam a lazításra, és éreztem, hogy Emmett keze meglazul.
            Próbálj meg nem csinálni magadból még nagyobb látványosságot. Már ígyis elég nagy bajban vagy.
            Vettem egy mély levegőt, és Emmett eleresztett.
            Megszokásból végigkutattam a termet, de az összetűzésünk olyan rövid és néma volt, hogy csak páran vették észre az Emmett mögött ülők közül. Egyikük sem tudott mit kivenni belőle, úgyhogy egy vállrándítással elintézték. A Cullenék őrültek - ezt már úgyis mindenki tudta.
            A fenébe, haver, sz*rul nézel ki, tette hozzá Emmett, együttérzéssel a hangjában.
            "Harapj meg," motyogtam halkan, és hallottam a kuncogását.
            Emmett nem volt haragtartó, és talán hálásabb lehetnék a könnyelmű természetéért. De láttam, hogy megértette Jasper szándékait, és fontolóra vette, hogy mi lehetne az eljárás legjobb iránya.
            A düh felforrt bennem, éppen hogy csak irányítani tudtam. Igen, Emmett erősebb volt, mint én, de eddig még nem sikerült legyőznie birkózáson. Azt állította, ez azért van, mert csalok, de a gondolatok hallása csak ugyanolyan részem volt, mint neki a roppant ereje. A harcban egyenlőek voltunk.
Bár nem voltam biztos benne, hogyan boldogulnék az elrablásával. Nem lennék képes túl sokáig a közelében lenni. Talán csak visszaszolgáltatnám az anyjának. Még az is veszéllyel járna. A lány számára.
            És rájöttem, számomra is. Ha véletlenül ölném meg... nem tudom pontosan mekkora fájdalmat okozna ez nekem, de tudtam, hogy nagyon sokszoros lenne és intenzív.
 
79.
            Az idő gyorsan telt, miközben az előttem álló bonyodalmakon töprengtem: a vita, ami otthon vár majd rám, az összetűzés a családommal, és hogy milyen messzire leszek majd kényszerítve elmenni utána...
            Hát, már nem panaszkodhattam, hogy az élet az iskolán kívül egyhangú. A lány ennyit megváltoztatott.
            Emmett és én némán sétáltunk az autóhoz, miután kicsengettek. Aggódott miattam, és aggódott Rosalie miatt. Tudta, hogy kinek a pártjára kell állnia vita esetén, és ez zavarta őt.
            A többiek az autóban vártak ránk, szintén némán. Egy nagyon csöndes csoport voltunk. Csak én hallottam az ordibálást.
            Idióta! Szélhámos! Hülye! Szamár! Önző, felelőtlen őrült! Rosalie a lehető legmagasabb belső hangján árasztotta a sértegetéseket. Ez megnehezítette, hogy a többieket halljam, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, amennyire csak tudtam.
            Emmett-nek igaza volt Jasperrel kapcsolatban. Biztos volt a dolgában.
            Alice zaklatott volt, aggódott Jasper miatt, végiglapozta a jövő képeit. Nem számított, milyen irányból rontott Jasper a lányra, Alice mindig ott látott engem, elzárva az útját. Érdekes... sem Rosalie sem Emmett nem voltak vele ezekben a látomásokban. Szóval Jasper egyedül tervezett. Ez kiegyenlítené a dolgokat.
            Jasper volt a legjobb, feltétlenül a legtapasztaltabb harcos közöttünk. Az egyedüli előnyöm abban állt, hogy hallhattam a mozdulatát, mielőtt megtette volna.
            Még soha nem harcoltam komolyabban Emmett-tel vagy Jasperrel a játékon kívül - csak hülyéskedtünk. Hányingerem volt a gondolattól, hogy megpróbálnám Jaspert bántani...
            Nem, azt nem. Csak elzárni az útját. Ennyi az egész.
            Alice-re koncentráltam, memorizáltam Jasper különböző támadási módjait.
            Miközben ezt tettem, a látomása elmozdult, messzebb és messzebb a Swan háztól. Már korábban meggátoltam őt...
            Elég, Edward! Nem történhet így. Nem fogom engedni.
            Nem válaszoltam neki, csak tovább figyeltem.
            Elkezdett még előbbre keresgélni, a ködös, bizonytalan és távoli lehetőségek birodalmában. Minden nagyon árnyékos és halvány volt.
 
 
80.
            Egész úton hazafelé, a feszült némaság nem oldódott. Leparkoltam a házunktól messzebb álló nagy garázsba; ott volt Carlisle Mercedes-e, Emmett nagy dzsipje, Rose M3-a és az én Vanquish-em. Örültem, hogy Carlisle már otthon van - a némaságnak robbanásszerűen lesz vége, és ott akartam őt tudni, ha ez történik.
            Egyenesen az ebédlőbe mentünk.
            A szobát természetesen soha nem a tervezett célra használtunk. De fel volt szerelve egy hosszú ovális mahagóni asztallal, és körülötte székekkel - mindig is lelkiismeretesek voltunk, hogy a megfelelő kellékek a megfelelő helyükön legyenek. Carlisle néha konferencia teremnek használta. Egy ilyen erős és eltérő személyiségek csoportjánál néha szükséges volt a dolgok nyugodt, ülőhelyzetben való megtárgyalása.
            Volt egy olyan érzésem, hogy ma ez az elrendezés nem fog sokat segíteni.
            Carlisle a szokásos helyén ült, a szoba keleti felében. Esme mellette ült - egymás kezét fogták az asztal felett.
            Esme rajtam tartotta szemeit, az arany mélységük tele volt aggodalommal.
            Maradj. Ez volt az egyetlen gondolata.
            Bárcsak mosolyogni tudtam volna erre a nőre, aki tényleg az anyát jelentette nekem, de most nem akartam felbátorítani.
            Leültem Carlisle másik oldalára. Esme átnyúlt, hogy szabad kezét rárakja vállamra. Fogalma sem volt róla, hogy mi fog kezdődni; csak simán aggódott miattam.
            Carlisle jobban érzékelte, hogy mi fog jönni. Ajkait összeszorította és a homlokát ráncolta. Ez az arckifejezés túl öregesnek tűnt a fiatal arcán.
            Ahogy mindenki leült, láttam, hogy a vonalak megrajzolódnak.
            Rosalie közvetlenül Carlisle-val szemben ült le, a hosszú asztal másik végénél. Ellenségesen bámult engem, nem is nézett máshová.
            Emmett leült mellé, kifejezése és gondolatai kényszeredettek.
            Jasper tétovázott, aztán odaállt Rosalie mögé a falhoz. Ő már döntött, tekintet nélkül vita kimenetelére. Összeszorítottam a fogaimat.
            Alice jött be utoljára, és szemei valami távolira összpontosítottak - a jövőre, de még mindig túl homályos volt, tehát nem vette hasznát. Úgy tűnt, nem is gondolkozott ezen,
 
 
81.
leült Esme mellé. Megdörzsölte homlokát, mintha fejfájása lenne. Jasper kínosan megrándult és fontolóra vette, hogy csatlakozzon-e hozzá, de a helyén maradt.
            Mély levegőt vettem. Én kezdtem az egészet - nekem kell először megszólalnom.
            "Bocsánat," mondtam először Rosalie-ra, aztán Jasperre, végül Emmett-re nézve. "Nem volt szándékomban egyikőtöket sem kockázatos helyzetbe hozni. Meggondolatlan volt az egész, és teljes felelősséget vállalok az elhamarkodott cselekedetemért."
            Rosalie vészesen bámult. "Mit értesz az alatt, hogy "teljes felelősséget vállalok"? Mindent rendbe fogsz hozni?"
            "Nem úgy, ahogyan te gondolod," mondtam, közben figyeltem, hogy hangom megőrizzem szabályosnak és békésnek. "Hajlandó vagyok elmenni, ha ez segít valamit." Ha elhiszem, hogy a lány biztonságban lesz, ha elhiszem, hogy egyikőtök sem nyúl hozzá. Egészítettem ki gondolatban.
            "Ne," motyogta Esme. "Ne, Edward."
            Megsimogattam a kezét. "Csak egypár évről van szó."
            "Esme-nek igaza van," mondta Emmett. "Nem mehetsz most sehova. Az a hasznos ellentétje lenne. Tudnunk kell, hogy mit gondolnak az emberek, most jobban, mint máskor."
            "Alice észrevesz bármi fontosabbat," ellenkeztem.
            Carlisle megrázta a fejét. "Azt hiszem, Emmett-nek igaza van, Edward. Valószínűbb, hogy a lány felszólal, ha eltűnsz. Vagy minden megyünk, vagy egyikünk sem."
            "Nem fog semmit sem mondani," bizonygattam gyorsan. Rose már a kitörés határán volt, és ezt a tényt kellett bejelentenem hamarabb.
            "Nem ismered a szándékait," emlékeztetett Carlisle.
            "Ennyit tudok. Támogass, Alice."
            Alice fáradtan bámult rám. "Nem láthatom mi fog történni, ha semmibe vesszük a dolgot." Rose és Jasper felé pillantott.
            Nem, ezt a jövőt nem láthatta - amíg Rosalie és Jasper annyira határozottak voltak a baleset semmibe vétele ellen.
            Rosalie tenyere hangos durranással lecsattant az asztalra. "Nem engedhetjük meg, hogy a halandónak esélye legyen szólni bármit is. Carlisle, ezt be kell látnod. Még ha úgy is döntünk, hogy elköltözünk, nem biztonságos, hogy történeteket hagyjunk magunk után. Annyira másképp élünk a
82.
fajtánk többi tagjától - tudod, hogy ott vannak azok, akik imádnának egy kifogást, hogy ujjal mutogathassanak. Nekünk még óvatosabbnak kell lennünk, mint bárki másnak!"
            "Már ezelőtt is hagytunk magunk után rémhíreket," emlékeztettem őt.
            "Csak rémhíreket és gyanút, Edward. Nem szemtanúkat és bizonyítékot!"
            "Bizonyíték!" gúnyolódtam.
            De Jasper bólogatott, szemei ridegek.
            "Rose-" kezdte Carlisle.
            "Hadd fejezzem be, Carlisle. Nem kell nagy produkciónak lennie. A lány ma beverte a fejét. Szóval talán kiderül, hogy a sebesülés komolyabb, mint amilyennek látszott." Rosalie vállat vont. "Minden halandó azzal az eséllyel megy aludni, hogy talán soha nem kel fel. A többiek elvárnák tőlünk, hogy kitakarítsunk magunk után. Valójában, ez Edward dolga lenne, de ez egyértelműen meghaladja a képességeit. Tudod, hogy képes vagyok fegyelmezni magam. Semmilyen bizonyítékot nem hagynék magam után."
            "Igen, Rosalie, minden tudjuk, hogy milyen gyakorlott fejvadász vagy," mordultam rá.
            Mérgesen rám sziszegett.
            "Edward, kérlek," mondta Carlisle. Aztán Rosalie-hoz fordult. "Rosalie, szemet hunytam a rochester-i eseten, mert úgy éreztem, hogy jogos volt. A férfiak, akiket megöltél, szörnyen igazságtalanul bántak veled. Ez most más helyzet. A Swan lány ártatlan."
            "Ez nem személyes, Carlisle," szűrte át Rosalie a fogai között. "Ez a védelmünk miatt van."
            Volt egy rövid, néma pillanat, míg Carlisle átgondolta a válaszát. Amikor bólintott, Rosalie szeme felcsillant. Jobban ismerhette volna Carlisle-t. Még ha nem is tudtam volna a gondolataiban olvasni, előre láttam volna a következő szavait. Carlisle-val nem lehetett kiegyezni.
            "Tudom, hogy jó a szándékod, Rosalie, de... nagyon szeretném, ha a családunk megérdemelné a védelmet. Az alkalmi... baleset vagy a fegyelem megszűnése egy sajnálatos része annak, akik vagyunk." Rá vallott, hogy magát is bele vette a többes számba, bár neki soha nem volt ilyen fegyelemkihagyása. "Egy ártatlan gyerek hidegvérű megölése egy teljesen más dolog. Azt hiszem, hogy a veszély, amit ő jelent, ha kimondja a gyanúit, ha nem,
 
 
83.
semmit sem jelent a másik, nagyobb kockázat mellett. Ha kivételt teszünk, hogy magunkat védjük meg, akkor valami sokkal fontosabbat veszélyeztetünk. A saját lényegünk elvesztése forogna kockán."
            Nagyon gondosan felügyeltem az arckifejezésem. Az egyáltalán nem segítene, ha elvigyorodnék. Meg a tapsolás sem, amit pedig nagyon szerettem volna.
            Rosalie összevonta szemöldökét. "Ez csak felelősség."
            "Ez érzéketlenség," javította ki tapintatosan Carlisle. "Minden élet értékes."
            Rosalie mélyet sóhajtott, és szája kissé kinyílt. Emmett megveregette a vállát. "Minden rendben lesz, Rose," biztatta őt halkan.
            "A kérdés," folytatta Carlisle, "hogy el kell-e költöznünk."
            "Ne," kesergett Rosalie. "Még csak most telepedtünk le. Nem akarok újra második évvel kezdeni a középsulin!"
            "Természetesen megtarthatnád a mostani életévedet," mondta Carlisle.
            "Hogy akkor onnan is annál előbb elköltözzünk?" feleselt vissza.
            Carlisle megvonta a vállát.
            "Nekem tetszik itt! Olyan kevés a napsütés, már elértük, hogy majdnem normálisak legyünk."
            "Hát, bizonyára nem kell most eldöntenünk. Várhatunk, és meglátjuk, hogy szükségessé válik-e. Edward nagyon biztos a Swan lány hallgatásában."
            Rosalie prüszkölt.
            De én már nem aggódtam Rosalie miatt. Láttam, hogy egyet fog érteni Carlisle döntésével, nem számít, mennyire bosszantottam fel. A beszélgetés lényegtelen részletekbe torkollott.
            Jasper határozott maradt.
            Értettem, miért. Mielőtt Alice és ő találkoztak, harci övezetben élt, a háború könyörtelen színházában. Ismerte az utóhatását a szabályok megszegésének - látthatta már saját szemével a hátborzongató következményeket.
            Sokat elárult az, hogy nem nyugtatta meg Rosalie-t a különleges tehetségével, és az, hogy most nem is próbálta felbosszantani. Távol tartotta magát a vitától - ő már távolabb járt.
            "Jasper," szóltam.
            Találkozott a pillantásunk, arckifejezése üres.
            "Nem fog az én hibámért megfizetni. Nem fogom engedni."
84.
            "Akkor hasznot húz belőle? Ma meg kellett volna halnia, Edward. Én ezt csak helyreigazítanám."
            Megismételtem magam, kihangsúlyozva minden egyes szavat. "Nem fogom engedni."
            Szemöldöke felszökkent. Erre nem számított - nem képzelte, hogy cselekedetben fogom megállítani.
            Egyszer megrázta a fejed. "Én meg nem engedem, hogy Alice veszélyben éljen, még a legkisebb veszélyben sem. Te nem érzel úgy senki iránt, mint ahogy én érzek iránta, Edward, és nem élted át, amit én átéltem, hiába láttad vagy nem az emlékeimet. Te nem érted."
            "Ezt nem vonom kétségbe, Jasper. De most mondom neked, nem engedem, hogy bántsd Isabella Swant."
            Egymásra bámultunk - nem mereven, csak méregettük az ellenfelet. Éreztem, hogy a körülöttem lévő hangulatot próbálgatta, és vizsgálta az elszántságomat.
            "Jazz," mondta Alice, félbeszakítva minket.
            Még egy pillanatig tartotta a pillantásom, aztán rá nézett. "Ne vesződj azzal, hogy megmondod nekem, hogy meg tudod magad védeni, Alice. Azt már tudom. Én mégis-"
            "Ez nem az, amit mondani akarok," szakította félbe Alice. "Egy szívességet akarok tőled kérni."
            Láttam, hogy mire gondolt, és a szám tátva maradt hallható zihálás után. Bámultam őt, megdöbbenve, csak bizonytalanul vettem tudomásul, hogy mindenki Alice-en és Jasperen kívül mostmár engem bámul.
Weblap látogatottság számláló:

Mai: 21
Tegnapi: 4
Heti: 25
Havi: 83
Össz.: 36 371

Látogatottság növelés
Oldal: Midnight Sun 4.
Twilight-Saga - © 2008 - 2025 - twilight-sagabellaedward.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat